Mérsékelten zsúfolt orvosi váróterem. Kisebb mozgásszervi probléma miatt érkezve most is átsuhant a fejemen, milyen ideális helyszín és még ideálisabb novemberi időpont ez ahhoz, hogy ráadásképpen valami jó kis vírust szerezzek be az egyórás várakozás alatt, ami aztán végigmehet a gyerekeken, a családon… Hogy még jobban beletekeredhessek a nem túl építő gondolatmenetbe, megjelent egy nagymama az unokájával. A túlsúlyos kisfiú enyhén hiperaktívnak tűnt, folyamatosan intézkedni próbált ajtónyitás-csukás ügyben, miközben nagy bánatomra megállás nélkül köhögött bele az éterbe. Nagyi pedig nem szólt neki, hogy legalább a kezét… A nézésem minimum karcos lehetett – állítólag ebben néha egész jó vagyok -, amikor egy másodpercre találkozott a pillantásom a kisfiúéval. Utána a szemem sarkából már csak azt láttam, hogy odalép hozzám. Én ültem, ő állt. Egész közel hajolt, és megszólított:

– Jó napot. Erik vagyok.

– Szia Erik, én meg Móni.

– Akkor most már tegeződhetünk, mert megismerkedtünk. Hasonlítasz az anyukámra… Hogy miben? Hááát, hogy őt is így hívják. – A folytatást már a fülembe súgta: – Viszont az én anyukám szomorú. Még sírt is. Hiába, a felnőttek is sírnak néha.

Ekkor már egy 6-8 fős “közönség” figyelme irányult ránk a váróban. Erik nézte az arcomat és simogatta a hajamat. Egy idegen nő haját, aki pár perce még szúrósan nézett rá, de ez őt nem zavarta. Sőt.

– Szeretem az embereket. De főleg azokat, akik engem szeretnek. Téged nagyon szeretlek.

Átölelte a nyakamat, adott egy puszit, erősen megszorított, de hirtelen rátört a köhögés. Azonnal elfordult, és most először a kezébe köhögött.

– Nem akarlak megfertőzni. Az nagyon rossz lenne, ha megbetegednél. Senkit nem akarok megbetegíteni.

Akkorára mentem össze, mint egy mustármag. Olyan súllyal nehezedtek rám a szavai, a tisztasága, hogy végtelenül elszégyelltem magam. Mit érdekelt már akkor a vírus, összepusziltam én is. Arra gondoltam, milyen változatos formában jelennek meg az angyalok, hogy rávilágítsanak a hiányosságainkra. Hogy megmutassák, milyen az az igazi, feltétel nélküli, isteni fajta szeretet, ami nem nézi a külsődet, az állapotodat. Nem számít neki, mennyire vagy ráncos, hány kiló vagy, milyen a ruhád, köhögsz-e vagy sem. A szíved számít. És nem csak karácsonykor, amikor mindenkié óriásira nyílik és hirtelen támadt adakozó kedvvel próbálja behozni 1-2 hét alatt az egész év során kihagyott lehetőségeket, amikor adhatott volna. Bármit. Jó szót, mosolyt, melegséget, ahogy Erik. Nem túlzok, ez a kisfiú ragyogással töltötte be azt a szürke várót. Aki csak hallgatta őt, napokra feltöltődhetett.

Mindenkinek azt kívánom – és nem csak az ünnepen -, hogy minél többször járjon át bennünket ez a ragyogás. Nem számít, ha bárki csúnyán néz – annál inkább! Hátha akkor sosem hagy fel a sok kicsi Erik azzal, hogy szereti az embereket.